05-05-11
Bright Eyes - Ikertornyok
A Bright Eyes nem valami, hanem valaki. A név mögött egy még mindig csak 24 éves denveri fiatalember, Conor Oberst áll, aki már eddig is az amerikai és a nemzetközi független szcéna egyik legfontosabb titkos favoritja volt, mostantól azonban egészen biztosan egy ligával feljebb igazol.
A hiperaktív Oberst, a Saddle Creek független kiadó egyik alapítója. A kilencvenes évek vége óta több alt-country-s, college-rockos gitárzenés zsánerű lemezt adott ki Bright Eyes néven - a jó pár, limitált példányszámú lemezecske és EP között kettő, az 1998-as Letting Off The Happiness és a 2002-es Lifted or The Story Is In The Soul, Keep Your Ear To The Ground nevezhető hivatalosnak. Oberstet eddigi dalszerzői munkássága nyomán már címkézik: a kategorizálásra mindig kapható zenei sajtó „új Bob Dylan” néven emlegeti az ifjú embert. Ez így nyilván hülyeség, bár kétségtelen, hogy csábító és nem is egészen alaptalan afféle fiatal, amerikai, generációs szószólóként, „spokespersonként” definiálni. Ha még okosabbat akarunk mondani, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy Oberst a kultúrtörténet Rimbaud féle elveszettgyerek-családfájának egyik legújabb vadhajtása. Bocs.
Amikor tavaly télen – miután a Bright Eyes többek közt Bruce Springsteen és a Pearl Jam társaságában fellépett a Bush-ellenes Vote For Change turnén - a két album előzeteseként megjelentetett egy-egy kislemez, a Lua valamint a Take It Easy (Love Nothing) a Billboard popzenei kislemezlistájának első két helyén landolt, már sejthető volt, hogy helyzet van. Amerikában efféle listakiller hadmozdulatokra általában rádióbarát, kommersz előadók képesek – legutóbb konkrétan Puff Daddy -, semmiképp sem vékonydongájú, introvertált huszonéves dalszerző-énekesek. Ekkor már az is tudható volt, hogy a Bright Eyes két párhuzamosan kiadásra kerülő albummal jön ki. Nem dupla albummal és nem is olyan ikerlemezekkel, mint mondjuk a Guns’N’Roses Use Your Illusion-lemezpárja, hanem két, leginkább az Outkast Speakerboxxx/The Love Below-ikerpárjához hasonló, tematikailag és hangszerelésében is elkülönülő nagylemezzel. Az I’m Wide Awake It’s Morning a Bright Eyes régebbi dolgainak kvázi-örököse, folkos, akusztikus-gitáros, vallomásos dalcsokor, „egy album utazásról és részegségről” (egy újabb popkulturális link: a lemezen vendégként az az Emmylou Harris dalol, aki egy másik Bright Eyes-előképpel, az 1973-ban drogtúladagolásban elhunyt Gram Parsons-szal énekelt duetteket jó harminc évvel ezelőtt, Parsons 1972-es GP és 1973-as Grievious Angel című lemezein). A Digital Ash In A Digital Urn az új irány; afféle poszt-poszt-akármi, programozott alapokra felhúzott, elektronikus, „a halálról és az idő múlásáról” írt számok gyűjteménye, olyan közreműködőkkel, mint többek közt a Yeah, Yeah, Yeahs gitárosa, Nick Zinner. Az érem poposra fazonírozott, artisztikus és hideglelős egyik és igrices, szobazenés, szívbemarkoló, kedves és lo-fi másik oldala. 
Az új lemezeket körülzsongó interkontinentális izgalom teljesen jogos: a néhol Robert Smith-hangon éneklő, denveri otthonát immár New York-i pecóra cserélő Oberst pályafutásában, amikor minden a helyére kerül, minden vektor egy irányba mutat, minden olyan elem, amely a dalszerző eddigi pályafutásában az ígéretet hordozta, egységes egésszé áll össze. Ne erőltessük a Dylan-paradigmát, ám jegyezzük meg: a dalok bravúrosan egyensúlyoznak a líra, az érzelmek, az intimitás, a „közérzeti jelentések” és a direkt politikai kiszólások között, kábé úgy, olyan arányokkal, ahogy annak idején azt a Radiohead-féle OK Computer vagy az R.E.M. Green című lemeze tette. Korai lenne azt állítani, hogy a Bright Eyes ikertornyait az előbbi klasszikusok mellé csúsztatjuk majd a lemezpolcon, ám az biztos, hogy fontos popzenei teljesítménnyel van dolgunk.
www.saddle-creek.com
2005. máj. 11. 16:25 | Profil | wan2
Még nincsenek hozzászólások.
Hozzászólnék
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.