05-06-03
Bruce Springsteen: Devils and Dust
A Főnöknek mindig igaza van.Bruce Springsteen: Devils and Dust
SonyBMG
51 perc 12 szám
4.5/5
Bárhogy szépítjük is, a Michael Stipe és Bruce Springsteen vezette, John Kerry mellett kampányoló csapatok vereséget szenvedtek a Bush elleni harcban, ráadásul pont ott veszítettek, ahol nem várták: a nyílt tekintetű vaquerók területein, ahol a két folyó völgyéből indul az élet és a halállal vissza is tér oda. Springsteen előző albuma, a 2oo2-es The Rising a nemzet testén majdnem halálos sebet ejtő szeptember 11-i támadás következményeire rezonál, míg a Devils and Dust nem ilyen nagy igényű üzenőfüzet, de ihletettsége és tisztasága miatt ott a helye a Nagy Amerikai Utazások között.
A The Rising után csupa fájdalom, por és hamu maradt, az emberek még egy zárat szereltettek az ajtajukra, és már nem is akarják megtudni, mi van a postaládájukban. A Devils and Dust-on nyoma sincs a The Rising érzelmi kilökődéseinek, bár az indító, címadó szám az iraki beavatkozás első napjaiban íródott: egy katonáról szól, akinek tüzelésre kész fegyverrel a kézben a nem látható ellenség előtt a maga démonaival kell megküzdeni. Ki ez a fal mellé simuló katona? Talán Rainey Williams, Springsteen elképzelt gyerekkori barátja egy nagyon is valóságos, szegényes játszótérről (Black Cowboys)? Vagy Tyler és Oliver, két másik srác, akik elveszítették az anyjukat (Silver Palomino), esetleg egy másik fickó Nazareth-ből, történetesen a Kiválasztott, akit mindenki Jesusnak szólít (Jesus Was An Only Son). Ezen a ponton a kísértetiesen hasonló hangsúlyok miatt szóba kerülhetne Roger Waters még Pink Floyd néven megjelentetett önmarcangoló The Final Cut albuma, a háborús kölykök metamorfózisáról és komplexusairól, de nem. Springsteen is egyedül utazik, mégsem magányos, amikor az életben maradáshoz nélkülözhetetlen plasztikkártyákkal a farzsebében klasszikus, nagy utazást tesz Amerika délnyugati területein, ahol a sivatagok, hegyek és folyók még őrzik a tisztaságukat, ahol az emberek saját törvényeik szerint élnek és anélkül is meghalnak, hogy részt bekapcsolódnának a nagy játszmába, a háborúskodába, amelyben a Föld lakosságának egyharmada tartósan részt vesz. A Steinbeck-i folklórnak áldozó szikár Ghost Of Tom Joad után tíz évvel Springsteen újabb akusztikus albumot készített, kevés hangszerrel, kevés társsal, a legszükségesebb szavakkal, az elégséges mennyiségű hanggal. A motivációk között szerepel a felelősségérzet, a közlésvágy, az ambíciók is világosak, és ez különösen fontos akkor, amikor a nagy amerikai poéták közül mondjuk Bob Dylannak nincs számunkra mondanivalója. Tom Joad és Dylan szellemét hétköznapi miszticizmusával, a haza- és megtérő csavargó történetével leginkább a Slow Train Coming-ot megidéző Long Time Comin’, a The Hitter, és a záró dal, a végtelenbe folyó Rio Grande-val együtt hömpölygő Matamoros Banks idézi meg. A Devils and Dust egyáltalán nem szomorú lemez, sőt: az All I’m Think About-ot Bruce az oklahomai kolléga, JJ Cale hangján énekli és az ismert technikával penget hozzá. Ez a szám a szájharmonikás, kurjongatós, nyomulós country-rock, az egyetlen még korábban, 1991-ben született All The Way Home mellett tele van energiával, és erre az albumra is jutott egy különlegesség. A Reno egy mexikói prostituált és az Utas gyors és tartalmas éjszakájának története. Az ajánlat elfogadása után – 1oo elölről, 2oo seggbe – mindketten teszik a dolgukat, a hazugságokat lemossák egy pohár itallal, majd mindenki folytatja az útját, például az, aki kettőjük közül elélvezett, a Devils and Dust-ot akusztikus turnén adja elő, aztán nyilván jön az újabb, kicsit hangosabb lemez az E Street Banddal. Springsteen ötven fölött sem hülyült meg.
L.N.T.
www.brucespringsteen.net
2005. jún. 3. 16:24 | Cooltúrpláza | wan2
Még nincsenek hozzászólások.
Hozzászólnék
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.