05-08-03
Spoon: Gimme Fiction
Nagykanállal! - a Wan2 lemezkritikája.
Spoon: Gimme Fiction
Merge Records/CLS
44 perc 11 szám
Az sem rossz, amikor egy jól ismert zenekar örvendeztet meg bennünket egy nagyszerű albummal, de az még sokkal izgalmasabb, amikor egy még kevésbé ismert együttes csinál valami nagyon izgalmasat. 
A Spoon Gimme Fiction című albumának másik tanulsága, hogy, bár „a rakenrollban már mindent elmondtak”, hogy klasszikus ízekből századszorra is kotyvasztható izgalmas, érvényes könnyűzenei produkció. Ha egy lemez ismert hangulatokat idéz fel, de nem jó, arról nem az ismert hangulatok tehetnek. Itt most nem erről van szó. Tegyük hozzá: a kanál szó konnotációja sem mindig szerencsés a rakenrollban, de erről sincsen szó. Vagy esetleg, de csak áttételesen. A mainstreamtől e pillanatban még karnyújtásnyira alkotó texasi, austini Spoon nagylemeze masszív popzenei fikció, színes zenei társasutazás, klasszikus zamatokat újragondoló dalmű. A társasutazás desztinációja – bocs – a ’60-as, ’70-es évek fordulója, pontosabban a késő ’60-as évek, és a ’70-es évek, annak is főleg az első fele. A Britt Daniels énekes/dalszerő/multiinstrumentalista és Jim Eno dobos/producer köré épülő – turnén két vendégzenésszel kiegészülő - zenekar a lehető legkézenfekvőbb hatásokat vonultatja fel: a Beatles késői periódusa, Lennon szólódolgai, a Rolling Stones Exile On Main Street/Beggars Banquet/Let It Bleed-fázisa megspékelve Jaggerék funkosabb ügyeivel, plusz korai Prince, a glames David Bowie, kortárs amerikai pszichedélia (Flaming Lips-, Mercury Rev-rokonság), soul, és így tovább – szóval hibátlan pedigré, jól válogatott lemezgyűjtemény, korrekt ízlés. A Gimme Fiction nem csak ettől jó, hanem (főleg) attól, hogy a vision mellett a sound is megkapó. A Spoon mely a Gimme Fiction-ig négy nagylemezt készített – Telephono (1996), Series Of Sneaks (1998), Girls Can Tell (2001), Kill The Moonlight (2002) – a korai albumok poszt-punkos, power popos, indie-rockjától lépésről-lépésre jutott el a legklasszikusabb popzenei hagyományokig, s ilyen tekintetben egyébként – ha nem is ugyanolyan, de - hasonló jellegű pályát futott be, mint a már előbb említett Flaming Lips, vagy a Mercury Rev, akik kvázi-hallgathatatlan, izzadtságszagú experimentális rockból íveltek át a mai nagyívű, nagyvonalú és szellemes pszichedéliába. A Gimme Fiction olyan lemez, amely akkor is jó, ha eddig szinte egy hangot sem hallottunk a könnyűzene történetéből, de akkor is bejön, ha szinte már mindent megvolt – a hatások emlegetése itten amúgy sem az unalom pofozgatása vagy a középszer magyarázata, hanem izgalmas agytorna. Az első pillanattól az utolsóig hibátlan alkotás, apró, megengedhető üresjáratokkal. Emlékezetes dalok, olyanok, mint a Rolling Stones fejhangú funkjait, mondjuk a Miss You-t vagy az Emotional Rescue-t és Prince legszűkebbre kalibrált minimáljait egyszerre idéző I Turn My Camera On, a bowie-s The Beast And Dragon, Adored és The Two Sides Of Monsieur Valentine vagy a már említett hatások mellett a Big Star-féle amerikai déli rockot és a Wilco-t is idéző slágeres Sister Jack. Aztán vannak dolgok, amihez nem szükséges már ismert hangulatokat rendelnünk: a sötétbordó hangulatok, az artpop hangütés, a gyomros dob, a masszívan leütött zongoraakkordok, a klasszikus és experimentális között egyensúlyozó takarékos, de meggyőző gitárjáték, meg általában: a dalok kitűnő ízléssel adagolt szellős, vintage hangképei, a gusztusos és helyénvaló járulékos gesztusok, a popkult-körítés, a borító artisztikus, a Vogue-magazint idéző dizájnja. A Spoon ezzel a lemezzel felsőbb osztályba igazol.
4.5/5
_ener
2005. aug. 3. 12:47 | Cooltúrpláza | wan2
Még nincsenek hozzászólások.
Hozzászólnék
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.