Déli krónika. A WAN2 magazin lemezkritikája.Ry Cooder: Chávez Ravine
Nonesuch/Warner
70 perc 15 szám
4/5
Előbb lerombolják a házadat, feltúrják az utcádat, utána elüldöznek a városodból, kitiltanak a megyédből, aztán az egész országból. A zenédet azonban nem veheti el senki. Gitár vs bulldózer? Ry Cooder már régen nem Nyugatról várja a megtermékenyítő impulzusukat.
Misszió, elkötelezettség, új kihívások. Szinte hihetetlen, hogy az egyébként kiváló önálló munkáival kissé alulreprezentált (1987-ben csinált utoljára saját lemezt), és inkább a filmzenéivel mások művészi ambícióit tovább gazdagító és ebben a műfajban lényegesen sikeresebb 58 éves Cooder bármikor kész a világ elől eddig eltitkolt népi hősök felfedezésére, és azok szent harcának bemutatására. Neki köszönhetjük a mindenki privát univerzumában megtalálható Párizs, Texas zenei emlékeit, Walter Hill, a Nyugat mítoszától megtisztított kíméletlen westernjeinek baljóslatú, effekt értékű hangjait, de Wim Wendesszel kollaborálva ő szabadította fel, majd szabadította rá a világra Castro zenei napközinek és szociális foglalkoztatónak álcázott koncentrációs táborának – szofisztikáltabban: elfekvőjének – nyugdíjas lakóit, akik között immáron többségben vannak azok, akiknek haza érkezve sem a tartalommal, sem a lelkiismeretükkel, legfeljebb a napidíjukkal kell elszámolniuk. Persze, a Buena Vista Social Club igazából jó brand, mert felhívta a figyelmet a zenére, mint a nemzeti identitás részére, a túlélés furcsaságaira, a szolidaritásra és legfőképp Kubára, amelyet miközben újra egészen fiatal emberek fedeznek fel maguknak, valójában megfizetni azonban inkább márcsak a B.V.S.C. kínálatát minden minőségi kontroll nélkül elfogadó luxusturisták tudnak. Cooder egy időre magára hagyta a kubai veteránokat, mert felfedezte Chávez Ravine-t. Travis és Jane, Compay és Ibrahim, Che és Chávez. Miként Agárdi Gábor, aki soha nem találkozott Bartók Bélával, ezért a legjobb közös sztorikról ő tudott a leghitelesebben beszélni, Cooder sem találkozott Ravine-nel, Los Angeles mexikói negyedének utcai hősével. Miként a borítón is látható, a szegény, ám boldog mexikóiak életterét, az iskolákat, játszótereket, parkokat a Dodgers stadion építésében érdekelt korrupt politikusok, ingatlan spekulánsok, majd később – ahogy annak idején a Pannon rádióban lehetett hallani – földgyaluk fenyegették. Ravine a káoszban szónokolt, protestált, de főként énekelt, játszott, és erre biztatott mindenkit. Cooder és társai a legautentikusabb zenei formákkal idézik meg ezt a harcis korszakot: összefolynak a kubai és a mexikói ritmusok, a salsa polkával keveredik, de a ritmus sosem törik meg. Ravine, a városi legenda is fontos, fontosabb azonban a városi legenda zenei nyelvezete és atmoszférája, amelynek reprodukálásában az egykori blues játékos komponistaként, gyűjtőként és előadóként is értékes.
L.N.T.
2005. aug. 18. 14:52 | Cooltúrpláza | wan2
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.