05-11-09
Mennyből az angyal: Depeche Mode - Playing The Angel
Annak ellenére, hogy a sok mindent megélt electropop-pionyírok léte még egy éve veszélyben forgott, erôs anyag lett a Ben Hillier producer közremûködésével készült album. A hónap lemeze, a WAN2 lemezkritikája.Depeche Mode: Playing The Angel
Mute/EMI
52 perc | 12 szám
4/5
Bizony 11 éve a Songs Of Faith... album óta nem fordult elô a Depeche Mode-dal, hogy ennyi jó dalt hordjanak össze egy lemezre. Pedig hosszas csaták után Martin Gore, a DM-dalok kizárólagos szerzôje végül is 3 számot engedett az énekes Dave Gahannek – a szólóalbum gyengécske szerzeményei után ez igen soknak tûnt – de láss csodát, átlagban Dave vette
az akadályt, hiszen a Suffer Wellnek és a Nothing's Impossible-nek nemcsak az album, hanem a DM-életmû legjobb dalai között is helye van, egyedül az I Want It All címû lassú darab lett jóval gyengébb. Ettôl eltekintve azonban átlagon felüli a produkció. Még nagy kedvenc lehet a nyitó A Pain That I`m Used To, mely egy igazi koncertkezdô szerzemény, az elôzô albumon hallható The Dead Of Night hangulatában, a nyers, azonnali pogózásra ingerlô, de kissé zavaros ideológiájú John The Revelator, a Massive Attack-szerû, recsegôs gitáros The Sinner In Me, melynek nyomasztó hangulatát remekül oldja fel a tiszta, lebegôs kislemezszám, a Precious. 
És szerepeltetnek természetesen két balladisztikus darabot is, amit Martin Gore rebeg el. Az utolsó nagy dobás pedig a teljesen oldschool Lillian, ami csont nélkül elférne bármelyik 80-as évekbeli DM-albumon. Általánosságban a hangzás nyersebb, némileg demóhatású, több hangszín, hangzás egyértelmûen felismerhetô korábbi dalokból, különösen a Black Celebration-, Music For The Masses - és a Violator-album szintetizátor hangszínei, és az Enjoy The Silence-szerû gitársound is szembetûnô. Martin Gore szövegei a tôle megszokott témákat járják körül, fájdalom, szenvedés, eltaszítottság, persze mi mást is várna egy DM-rajongó? Amit egyedül kritizálni lehet, és ami miatt – vérzô szívvel – nem kaphat 5 csillagot az album az a progresszivitás, kísérletezés hiánya. A DM ereje a dalok mellett a mindig gyökeresen újat hozó hangzásban volt. 25 év után bátran megengedhetné a csapat, hogy azt csináljon, amit akar, szokatlan dolgokhoz nyúljon, hogy kevésbé polírozza a dalokat. Szerintem a lehetôség meg is lenne a zenekarban, de mintha féltették volna a korosodó rajongótábort. Kár érte. Talán a lendületes John The Revelator-és a felénél behasító torz gitáros The Sinner In Me-szerû dalokból nem ártott volna még néhány darab.
Sz. A.
2005. nov. 9. 12:14 | Cooltúrpláza | wan2
Még nincsenek hozzászólások.
Hozzászólnék
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.