06-02-06
A hónap lemeze 2. - Eminem, Arctic Monkeys
Lemezújdonságok, érdekességek a nyugati popvilág friss terméseiből.
A megtépázott függöny
Eminem
Curtain Call – The Hits
Universal
78 perc | 16 szám
Az Eminem-búcsúszimfónia gyanánt összerakott best of-hoz a függöny helyett talán jobb motívum lett volna a roló. Eminem 2002–2003-ban a világ egyik legfontosabb popmûvésze volt, a pletykák szerint most visszavonul, erre utal a cím „vége az elôadásnak” hangulata, illetve a When I'm Gone címû új száma is. Most lemegy a színpadról, de bármikor visszajön, ha visszatapsolják. Az Eminem Show mindent túlszárnyaló sikere után Dr Dre és Eminem lemezhez juttatta a teljes sleppjét, így, amikor Emnek rá kellett volna erôsíteni a pozíciójára, a fáradt mûvészek már csak egy önismétlésbe fulladt albumot hoztak össze, melynek kudarca alaposan megtépázta a hiphop nagy fehér törzsfônökének nimbuszát. A Curtain Call viszont már nem nevezhetô balesetnek, a helyszínelés során csupa klasszikust találtunk, melyek igazolják Em egykori kivételes státuszát.
Népfront
Arctic Monkeys
Whatever People
Say I Am,
That's What I'm Not
Domino/Neon Music
41 perc | 13 szám
A zenekar ugyan a netre felpakolt demójával és az immár hosszú hetek óta az angol kislemez Top 20-ban tanyázó I Bet You Look Good On The Dancefloor címû számával már 2005-ben megkezdte üstökösszerû karrierjét, ám a most megjelenô lemez fokozhatja a helyzetet. Az Arctic Monkeys-album zenéje nagy klasszikusokat, többek közt a Who-t, a Sex Pistolst, a Jamet és a Kinkst idézi, a zenekar zenés-szöveges összehatása pedig még további fontos korosztály-egyesítô brit kulcsbandákat, a Stone Rosest és a Smithst juttathatja eszünkbe. A csávók nyilván nem végeztek kultúrszociológiai gyorstalpalót, de akárhogy is, alaposan beletrafáltak: az Arctic Monkeys zenéje bár nem poszt-new wave, nem art-pop, nem poszt-britpop, nem libertineses bohém/junkie-popköltészet és nem poétikus brit-hop, ám innen is, onnan is csipeget (ami a kortárs linkeket illeti: a szövegekrôl néhol Mike Skinner tudósításai, a zenérôl néhol a Libertines jobb pillanatai, vagy a Franz feszessége ugrik be). Összességében végül nem nehéz elképzelni, hogy mitôl indulnak be erre az ajánlatra a tizenéves és huszonéves ifjú britek. Egyébként akárhogy is van: a kinyilatkoztatásszerû címmel ellátott lemez, ha nem is zseniális vagy revelációszerû mestermunka, de dögös, fülbemászó, hatásos és szimpatikus, és legfôképpen ösztönös és hiteles debütáló munka, többnyire rhythm and blues és garázsrock alapú, punkos energiával spékelt, néhol árnyalt, balladista érzékenységgel megformált dalokkal. Az átlagfiatalok szívfájdalmairól, bénázásairól, mindennapi izéirôl, a kocsmáról, a csajokról, a bulikról, a zûrös városi életrôl, és a bizonytalan jövôrôl árnyaltan és okosan regélô Whatever People Say… nemcsak ígéret, hanem bizonyíték: kérdés, hogy az immár nagylemezzel rendelkezô Majmok e ponton elveszítik-e a „kívülállóság”, az „alulról jövôk” hamvas báját vagy éppenséggel még nagyobb sebességgel száguldanak tovább a sztárstátusz felé.
_ener
2006. febr. 6. 15:56 | Cooltúrpláza | wan2
Még nincsenek hozzászólások.
Hozzászólnék
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.